Orgován Katalin: Padlógázzal a „közös jó” vékony mezsgyéjén

/

Egy vezérigazgatónak alapfeladata a tulajdonosi érdekek képviselete és a cég minél eredményesebb működésének biztosítása. Ehhez elengedhetetlen a munkavállalók motiválása, a teljesítményük növelése. Mivel a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek sokszor szemben állnak egymással, nagyon nehéz olyan döntéseket hozni, amelyek mindkét fél megelégedését, elismerését szolgálják. Különösen a mostani kritikus időkben fontos az egyensúly.

Meggyőződésem, hogy ezen a területen a női vezetők jobban teljesítenek. Hat évig voltam a Műszaki Könyvkiadó ügyvezető igazgatója, utána 4 és fél évig a Pátria Nyomda vezérigazgatója. Mindkét vezetői pozíciót saját döntésem alapján hagytam el. Az előbbit tulajdonosváltás miatt, mert úgy éreztem, hogy nem férek bele az új struktúrába, vezetési stílusba. Az utóbbit pedig egy másfél éves kínai utazás miatt mondtam fel, új kalandokat keresve. Meggyőződésem volt, hogy a felsővezetői pozíció hosszabb távon személyiségtorzuláshoz vezet, ezért roppant kíváncsi voltam, hogy ki is vagyok én valójában. Nem, mint vezérigazgató, hanem, mint Kati. Lehet-e engem a pozícióm nélkül is szeretni, tisztelni.

A Kínában töltött másfél év alatt megjártam az „alázat útját”, megtapasztaltam, milyen arctalannak lenni a tömegben. Amikor senki sem érti, vajon ki az a bolond, aki magától otthagy egy vezérigazgató állást. Innen küzdöttem fel magam a középfokú kínai nyelvvizsgáig, szereztem Pekingben marketinges állást egy japán nagyvállalatnál, és épültem be egy „militarista” szervezetbe „katonának”.

Ekkor történt, hogy a Pátriában az utódom lemondása után a tulajdonos visszahívott vezérigazgatónak. Királynőként jöttem haza… Ünnepelt mindenki, a tulajdonos, a munkatársak. Soha ennyi szeretet, elismerést nem kaptam kollégáktól. Munkába állásom reggelén körbejártam a nyomdát, mindenkit köszöntettem. Nyakamba borulva mondták a kollégák, hogy ők tudták, és többieknek meg is mondták, hogy „Kati vissza fog jönni!”. Egyik legmeghatóbb élményem, amikor a rosszul látó kolléga közelébe értem, megérezte az aurámat és sírva átölelt. Nekem ez a siker. Innen tudom, hogy jól csinálom a dolgom.

A Műszaki Kiadós búcsúebédem után odajött hozzám az egyik munkatársam: „Tudod Kati, hogy miről beszélgettünk a többiekkel itt a folyosón? Arról, hogy a Pátriában még nem is tudják, hogy milyen jó lesz nekik.” És kaptam tőlük egy oklevelet, amire az volt írva, hogy „a legemberibb vezetőnek! Egy, ezt a kategóriát nem díjazó világban.” Önmagában sem könnyű feladat egy vállalatot gazdaságilag eredményesen vezetni, de talán az emberi lét többről szól, mint üzleti eredményekről. Élni és dolgozni nehéz, folyamatosan számos megoldandó helyzettel nézünk szembe mindannyian. Ennek feloldásában, kezelésében van felelőssége a vezetésnek, a munkáltatónak is.

Visszatérésem óta is folyamatosan nyomom a padlógázt: Egy középkorban rekedt, magára hagyott szervezetet egy jól (nem túl, és nem alul) szabályozott céggé alakítottam át, veszteségek, áldozatok nélkül, ráadásul úgy, hogy az üzleti eredmények is jöttek. Ezeréves gyakorlatokhoz is hozzá mertem nyúlni, és arra is nagyon büszke vagyok, hogy a cégnél nyíltan beszélünk a hibákról és okairól. Megélhették a dolgozók, hogyan lehet és hogyan kell változtatni. Az irányítási fórumok már célzottan üzemelnek, tényszerűek és rövidek. Bízom a vezető kollégáimban, velük közösen irányítok, a fiatal vezetőknek is bizalmat szavazok, segítek nekik „felnőni”.

Mindenkinek a véleményét, észrevételét meghallgatom. Ahogy mondani szoktam „azt nem ígérhetem, hogy mindenkinek a javaslatát elfogadom, de azt ígérhetem, hogy mindent meghallgatok, és alaposan megfontolok”. A vezetői szerepben talán a legnehezebb a NŐI szerepek összehangolása. Az a nő, aki azt mondja magáról, hogy mind vezető, mind anya és feleség szerepben helyt áll, szerintem nem mond igazat. Nem lehet minden szerepben maximálisan teljesíteni. Nekem is számos lelkiismeret-furdalással terhelt anyai élményem van, ezen már nem tudok változtatni. Csak abban bízhatok, hogy a jelenleg 23 éves lányom elég bölcs ahhoz, hogy helyén kezelje a dolgokat. Ugyanez igaz a feleség, társ szerepre is.

Amikor az ember padlógázzal csak egy dologra koncentrál, hogy ne veszítsen fókuszt, valójában nem tud nőként kiteljesedni. Hiába próbáltam mindig „a koronámat a garázsban hagyni”, sokszor nem tudtam igazán nőként hazaérkezni. Akkor billennek a dolgok a helyükre, amikor az önmagunkkal szembeni megfelelési kényszerünk eltűnik, amikor az ember már nem akar mindenkinek bizonyítani, még önmagának sem, hiszen már bizonyított.

 

Megjelenések: