Katalina Groh szülei – magyarok voltak. Lányuk már az Egyesült Államokban született, ott járt iskolába. Filmrendező lett, a „storytelling” filmes megszállottja. Főként oktatási anyagokat készítenek. Még régebben indított egy sorozatot „Valós emberek, igazi történetek” (Real People, Real Stories) címmel. Ennek egyik epizódja Ben Zander karmesterről szól. Úgy tervezte Katalina, a filmnek azt a címet adja: „An Art of Possibility.” A lehetőség egy művészete. Más lett végül a címe. Miért is?

E film készítésekor Katalina Groh sokat vitázott vágójával, mi essen ki a filmből. Rengeteg felvett anyaguk volt. De csak 26 perces lehetett a film. S mivel egy film sok-sok történetből szövődik össze, meg kell találni ilyenkor azt a bizonyos egy történetet. Ezért visszatérő kérdés: valójában mi a cél a történettel?

Nos, a válasz adja meg azt, mi marad ki a filmből. De a válasznál figyelembe kell venni a közönséget: hogyan tudnak kapcsolódni a történethez a nézők? Mi ragadhatja meg a történetben őket?

Szóval Katalina a Ben Zander-film kapcsán sokat harcolt a vágóval egy olyan epizódért, amely az elsőhegedűs nőről szólt. Ő vezeti a hegedűsöket a zenekarban. Egy nap azonban Zander karmester hátraküldte őt az első pultból. A hegedűs nagyon ideges lett ettől, neheztelt a karmesterre. Felrótta ezt Zandernak, aki megkérdezte tőle: „Mondd, változott ettől valamit a te pozíciód?” „Nem”, felelte még mindig zaklatottan az elsőhegedűs. „És a nézőpontod?” – hangzott a következő kérdés. Akkor nyugodott meg az elsőhegedűs. Rájött arra: bár hátraültette őt a karmester, onnan is ő vezeti a hegedűsök szekcióját. Csak más a nézőpont…

Remek történet volt, csak túl hosszú, ezért Katalina kivágta a filmből. Mégis benne maradt. Csak másként. Történt ugyanis, hogy Katalina hallotta, amint az egyik néző azt mondja a vetítés után: „Olyan még sosem volt, hogy a bőgős üljön a zenekari első pultban.”

Akkor változtatott a film címén Katalina: „The Art of Possibility.” A lehetőség művészete.